Holnap indulunk nyaralni, egy kisebb körútra a Déli-szigeten. Viszont még a tavalyi nyaralásunk képeit sem raktam fel, úgyhogy itt az ideje, most vagy soha. A tavalyi nyaralás is szinte leküzdhetetlen mennyiségű fényképpel járt, félévig tartott míg kiválogattam a javát, majd újabb félévig gyűjtöttem az erőt cikkíráshoz. Úgyhogy most gyorsan le akarom tudni a dolgot, mielőtt még hozzájönnek az idei képek.
Tessék továbbolvasni: (more…)
Aramoana egy apró kis falu a tengerparton Dunedin mellett. Két utcából áll, nemrégiben mégis filmet forgattak róla. A részletek alább.
Szeptember elején visszajöttek a lányok, az előző hétvégén meg is ejtettük az első közös kirándulást a sziget belsejébe. Síelés apropójával indultunk neki, hogy Emit jól megtanítjuk síleni, de szájtátott autózgatás lett belőle: ez a Déli-sziget tényleg olyan, mint ahogyan otthon elképzelik a népek Új-Zélandot a Gyűrűk Ura alapján. Valószerűtlenül türkiz tavak a hegyek között, a tóparton merdeken az égbe törő havas hegycsúcsok, a hegyvonulatok közt asztallap völgyek, totál egyenes utak, nullához közelítő forgalom, sehol egy lélek. Egész nap el lehetne autózgatni meg nézelődni.
Azért sieltünk is egy picit. A sípályára szokás szerint több kilométernyi murva-szerpentin viszi fel az embert, de közben lehet gyönyörködni az alant elterülő tóban, ami úgy tűnik minden sípályához jár. A parkolóban max. száz autó, a pálya aljában pici faházban síkölcsönző és büfé, a pályán elveszik az a pár látogató. A faház teraszán délben is le lehet ülni, nem kell ipari mennyiségű turista között helyet könyökölni magunknak, és a hangszóróból sem DJ Ötzi tolja a techno-jódlit, hanem kellemes füves zenére lehet a végtelenbe révedezni.
Síelős képek csak Emiről, klubtagoknak. De van anyag Lake Tekapóról, valamint jártunk a teljesen barna Rohanban is, ami elég jól ellentmond az országról kialakult sztereotípiának, miszerint minden csupa zöld. Megnéztünk még vagy egy tucat tavat, amikre én végig a nyálamat csorgattam: klassz kis szél volt, elszórt tarajos hullámok, türkiz víz, háttérben havas csúcsok, igazi giccses windszörf fotókat lehet majd csinálni, már tervezgetem az új bekapcs logót.
Múlt hétvégén megvolt első déli-szigeti gyalogtúrám, egyből bele a tutiba: Fjordland. Na jó, épp csak Fjordland széle, ellenben kétnapos, hátizsákos-hálózsákos, kunyhóban alvós. A cél Port Craig, ami a legeslegtávolabbi település – lenne, ha nem néptelenedett volna el a harmincas években.
Csupán négy óra autózás Dunedintől, hátunk mögött hagyva a fagyos skót várost és a környező prérit, délre haladva egyre lepukkantabb tanyavilágon keresztül, igazi pionírhangulat, kopott viskók, gumicsizmás helyiek (kocsma előtt levesz, odabenn zokniban, elvégre rendes pub-ban szőnyeg van), Southern Man ezerrel. Este a kocsmában nagyhangú legények, meghúztuk magunkat, fényképezni is csak óvatosan mertem.
Brunonak igaza volt: Otago tényleg úgy néz ki, mint valami westernfilm, a birkákat leszámítva… Az egyik hétvégén tettem egy kört kocsival Dunedin körül és fényképeztem. A prérin, birkákon és havas dombokon kívül láttam még aranybányát is, szóval minden van, ami a vadnyugathoz kell.
A Déli-szigeten lakók amúgy tényleg szeretik magukat a vadnyugati cowboy-típushoz hasonlítani: keménykötésű, magánakvaló fajtának tartják magukat. Ez a “Southern Man” sztereotípia elég jól beivódott a folklórba, részben a Speight’s, a helyi sörgyár reklámjainak is köszönhetően. Amúgy a reklámok most az egyszer nem hazudnak túl nagyot: a helyiek közül jópáran tényleg rövidgatyában járnak télen-nyáron, pedig itt havazni is tud, ja és persze nem sokat adnak az olyan úri huncutságokra mint fűtés vagy hőszigetelés.