Desert Road

Múlt hétvégén felvezettem Dunedinből Acklandbe. Gyönyörű tavaszi idő mindkét nap, az egész ország zöld, még a keleti part is. De az Északi-sziget közepén, a Tongariro Nemzeti Park (alias Mordor) vulkánjai körül nyoma sincs semmi életnek. Nyilván ezért keresztelték el az 1-es főút itteni szakaszát Desert Roadnak. Csak kiszáradt fűcsomók, vulkánok és távvezetékek. Képek itt.

Sok-sok kilométeren át se házak, se birkák, se tehenek. Csak néhány óriásplakát, amin azt javasolják, hogy ne bóklásszon el senki a műúttól, mert katonai lőtér az egész placc. Télen meg gyakran lezárják az egész utat a hótorlaszok miatt. Szóval igazi barátságtalan környék, nem csoda hogy Szauron Nagyúr is itt verte fel a táborát.

Én meg Tamáséknál táborozok, ezúton is köszönet a szobáért és a laptopért, amiről posztolok.

San Francisco utcáin

December elején egy hétig kis cégünk kenyéradó gazdájánál lógtam. A Szilikon-völgyből nem sokat láttam mert a newarki szálloda és a menlo parki iroda között ingáztam, néha ebéd Palo Altoban, de hétvégén beugrottam San Franciscoba egy bringázás erejéig, tekerni egyet A Hídon keresztül.

Azt hittem mekkora tuti tippet kaptam a bringakölcsönzést illetően, de már a reptéren felmarkolt prospektusokból látszott, hogy nem annyira eredeti ötlet, mivel több biciklikölcsönző cég is hirdette magát. Az öböl partján futó bringaútra leérve pedig szépen besorolhattam a Golden Gate felé kerekező turistahordák közé. A bringákon térképtartó és térkép, bőrülés és bőrkormány(!), csak a mindenhonnan látszó Alcatraz nyomasztó egy kicsit.

A hidat persze mindenki ismeri képről, elcsépelt posztertéma, de ahogy közeledik hozzá az ember egyre inkább érzi, hogy mekkora nagy monstrum is ez a híd és mekkora nagy királyok a mérnökök, akik ilyet építenek. A szikrázó napsütésben hetvenöt méterrel a csillogó zöld víz felett lehet tekerni, gyalogosok nincsenek (a híd másik oldala az övék) csak vadul edző versenybringások meg sok bőrkormányos turista. Néha megálltam a szegecseket meg a kábeleket csodálni és eszembe se jutott, hogy éppen az egyik legdurvább törésvonal felett dekkolok, meg hogy majdnem minden héten leugrik valaki a hídról. Erről egyébként egy filmet is forgattak, egy év alatt 24 ugrót sikerült lencsevégre kapni.

A hidazás után meg kerültem egyet a belváros kevésbé felhőkarcolós részén, rohadt meredek dombok, kábelvasutak mindenhol, a Legkacskaringósabb Utcán is legurultam (másik elcsépelt naptárkép). A város tengerparti részének egészen újzélandos hangulata van, ugyanúgy elég egy pulóver a tél közepén, jó a szél, hasonló növényzet, régi faépületek, némelyik utca akár Wellingtonban vagy Dunedinben is lehetett volna. A belváros közepén persze baromnagy felhőkarcolók, köztük sötét kanyonok, gengszterek vezetnek benga nagy autókat és közben szól a főcímzene.

Fényképek itt és itt.

Sandfly Bay

Az áprilisi utolsó meleg napokat kihasználva leugrottunk még egyet pacsálni az egyik tengerpartra. Rájöttünk, hogy egy csomó tengerpartot még nem is láttunk a félszigeten. Tengerpart alatt a két sziklafal közötti homokos szakaszt értjük…

A hely neve ellenére egy darab sandfly sem akadt ránk, de fókát láttunk. Kijönni ugyan nem mert a vízből, biztosan a parton “hemzsegő” emberek miatt. Elvileg sok pingvin is van, lábnyomokat is találtunk, de nem vártuk meg a műszakjuk végét, amikor fáradtan hazabotorkálnak a gyárból. Nézelődésen kívűl lehet még rohangálni az ötcentis vízben vagy a széles parton, esetleg csúszkálni a homokdűnéken. Egyszóval a szokásos. Képek itt.

Tongariro Crossing

Ez az utolsó tartozásom tavalyról: képek a Tongariro Crossingról, amit még tavaly ősszel csináltunk meg Petrával, amíg Vera és Laci vigyáztak Emire, ezúton is mégegyszer kösz!

A túra helyszíne az igazi Mordor, a szlovákiai majdnem-Mordorral ellentétben szó szerint: az egyik vulkánja játszotta a Gyűrűk Urában a Végzet Hegyét. Ezzel a túrával kapcsolatban is sulykolják az emberbe a terep veszélyességét, mégis minden évben meghal pár ember, emiatt végső elkeseredésükben tavaly át is keresztelték az illetékesek a túrát Tongariro Alpine Crossing névre, hátha így kevesebb láma vág neki az útnak könnyű nyári ruhában és fagy meg a hirtelen rátörő hóviharban.

Mi is egy hátizsáknyi meleg ruhával indultunk el de persze pólóban is szakadt rólunk a víz. Sajnos a jó időről más is tudomást szerzett, sorakoztak is a buszok a parkolóban, a turisták meg végig az egész úton, tisztára mint a pingvinek menetelése, elég kiábrándító volt. Ez van, ha valami bekerül az utazási irodák új-zélandi körutazásaiba.

A túra a Great Walks egyik előkelő tagja, az Északi-sziget legjobb túrájának is mondják, és bizony így utólag egyet is kell hogy értsek a helyezéssel: igazi csemege, nemcsak a vulkánok és a mindenféle vulkanikus melléktermékek sokfélesége (véres sziklák, színes tavak, gőzölgő talaj) miatt, hanem a túra egészének változatossága okán is. Elindul reggel az ember egy kihalt, holdbéli tájon, keresztülmászik egy sor kráteren, majd hatalmas sárga fűtengerhez érkezik, amiből alig lát ki, aztán egy zöld páfrányerdőben fejezi be a túrát.