Etalon

Ha nagy leszek ilyet akarok csinálni. Érdemes teljes képernyőre kinyomni és a zenét is hallgatni.

Már két hónapja nem jutottam ki csúszni, előbb megfázás, majd munka, aztán szélhiány miatt. De ma este végre bedudált egy hidegfront, úgyhogy holnap megyek, még ha havazik is. Amire elég jó az esély:

Pancake Rocks

A kaikourai száraz fűtenger után akkor most egy kis zöld West Coast. Északról támadva, a turistás-napfényes-gyümölcsös Nelson után először jól mellbevágja az utazót a világvége hangulatú Westport, de aztán végre jönnek a tengerparti sziklaszirtek, buja esőerdők, gleccserek. Na meg a Palacsintasziklák: réteges mészkősziklák, tengervájta lyukakkal, amikből egy-egy nagyobb hullám után feltör a vízpermet.

Posted in Uncategorized

Kaikoura

Egy kis befőtt képanyag: Kaikoura. Még januárban jártunk ott, ezért a fene nagy szárazság. Bálnát nézni mentünk, mint mindenki más, de engem nem vonzott a csoportos turizmus, ezért inkább Rékát tologattam végig a félszigeten az aratnivaló búzamezőnek látszó fűtengerben. Utólag kiderült, hogy jól tettem, mert a többiek is csak egy bálnát láttak messziről de mindenki végighányta az utat. Nem véletlenül volt minden ülés műbőrből a hajón, gondolom minden kanyar után lecsapatják slaggal.

A séta engem teljesen lenyűgözött: évek óta télen-nyáron zöld helyen lakunk, felüdülés nagy ritkán egy sárga mezőt látni, kék éggel kontrasztban. Mindez csupán kétszáz kilométerre az esőerdőktől, a Déli-Alpok túloldalán. Képek itt.

Sunny Dunedin

Napfényes Dunedin. Ezt a pólót látva minden dunedini mosolyog. Állítólag a XIX. században azzal a dumával toborozták odahaza Skóciában a telepeseket, hogy Dunedin egy napfényes csendes-óceáni szigeten található. A Csendes-óceán stimmel is, napfény is van, de csupán évi 1500 óra, ami az új-zélandi városok között a legkevesebb. Még Invercargill is naposabb. Nelsonban meg 2500 óra/év. Lásd NIWA adatai.

A fénykép a hétvégi barbizáson készült, a modell Misi volt. A képek itt, a családi albumban (vagyis csak regisztrált és feljogosított felhasználóknak).

San Francisco utcáin

December elején egy hétig kis cégünk kenyéradó gazdájánál lógtam. A Szilikon-völgyből nem sokat láttam mert a newarki szálloda és a menlo parki iroda között ingáztam, néha ebéd Palo Altoban, de hétvégén beugrottam San Franciscoba egy bringázás erejéig, tekerni egyet A Hídon keresztül.

Azt hittem mekkora tuti tippet kaptam a bringakölcsönzést illetően, de már a reptéren felmarkolt prospektusokból látszott, hogy nem annyira eredeti ötlet, mivel több biciklikölcsönző cég is hirdette magát. Az öböl partján futó bringaútra leérve pedig szépen besorolhattam a Golden Gate felé kerekező turistahordák közé. A bringákon térképtartó és térkép, bőrülés és bőrkormány(!), csak a mindenhonnan látszó Alcatraz nyomasztó egy kicsit.

A hidat persze mindenki ismeri képről, elcsépelt posztertéma, de ahogy közeledik hozzá az ember egyre inkább érzi, hogy mekkora nagy monstrum is ez a híd és mekkora nagy királyok a mérnökök, akik ilyet építenek. A szikrázó napsütésben hetvenöt méterrel a csillogó zöld víz felett lehet tekerni, gyalogosok nincsenek (a híd másik oldala az övék) csak vadul edző versenybringások meg sok bőrkormányos turista. Néha megálltam a szegecseket meg a kábeleket csodálni és eszembe se jutott, hogy éppen az egyik legdurvább törésvonal felett dekkolok, meg hogy majdnem minden héten leugrik valaki a hídról. Erről egyébként egy filmet is forgattak, egy év alatt 24 ugrót sikerült lencsevégre kapni.

A hidazás után meg kerültem egyet a belváros kevésbé felhőkarcolós részén, rohadt meredek dombok, kábelvasutak mindenhol, a Legkacskaringósabb Utcán is legurultam (másik elcsépelt naptárkép). A város tengerparti részének egészen újzélandos hangulata van, ugyanúgy elég egy pulóver a tél közepén, jó a szél, hasonló növényzet, régi faépületek, némelyik utca akár Wellingtonban vagy Dunedinben is lehetett volna. A belváros közepén persze baromnagy felhőkarcolók, köztük sötét kanyonok, gengszterek vezetnek benga nagy autókat és közben szól a főcímzene.

Fényképek itt és itt.