Mount Taranaki

Itt az új év, amit kezdjünk is rögtön egy kis visszatekintéssel: tavaly nyár, Északi-sziget, a Taranaki megmászása Olaszi doktorral. Sajnos az objektívem pont bedöglött, ezért Petra kompakt kamerájával fotóztam, de nem lettek annyira rosszak a képek.

Erre tovább:

Dr. Olaszi nálunk döglött Raglanban két hétig, a retttenetesen sűrű programjába sikerült beiktatnunk egy kis túrázást: felmásztunk az Északi-sziget egyik vulkánjára, a Taranakira. 2500 méter magas hegy, szabályos kúpja annyira hasonlít a Fudzsira, hogy itt forgatták az Utolsó Szamurájt. Szunnyadó vulkán, legutóbb kétszáz éve tört ki, de átlagban 90 évente szokott, úgyhogy már lassan aktuális lesz egy újabb akció.

Három oldalról tenger öleli, emiatt elég csapadékos, mert gyakorlatilag bármerről fúj a szél a hegy megemeli a nedves levegőt és már esik is az eső. Évente több méter eső esik a hegyoldalban, klassz buja esőerdő veszi körül. Nem egyszerű kifogni szép napos időt, például amikor az északi-szigeti körutunkon arra jártunk akkor csak az érkezés délutánján láttuk, másnap csak nagy szürkeség és szemerkélő eső volt a hegy helyén.

Ezért Olaszi doktorral nem is bíztuk a véletlenre a dolgot, hanem az előrejelzést napokig figyelve a kellő pillanatban gyorsan kivettem egy nap szabit, autóba pattantunk és négyórányi filozofálás után már ott is voltunk a hegy tövében a kukk sötétben, alig találtuk meg a turistaházat.

Másnap reggel korán nekivágtunk, meleg és vízhatlan ruhával készülve az állítólag szeszélyes időjárásra, ami Új-Zélandon, pláne hegyekben, alap dolog. Vízzel viszont nem készültünk túlságosan, kicsit be is paráztam amikor a túra legelején egy tábla figyelmeztetett, hogy ettől a ponttól tovább már nincs ivóvíz. Ettől az ember persze azonnal megszomjazik, de szerencsénkre találtunk pár hófoltot és fel tudtunk tankolni.

Az extra vízre bizony szükség is volt, mert az elején laza séta egyre durvult. Az autópálya után előbb csak falépcsőkön caplattunk felfelé és még hőzöngtünk is, hogy milyen gagyi már lépcsőn felmenni a hegyre. Aztán a lépcső egyszer csak elfogyott és rádöbbentünk, hogy hamu- és salaktengeren gyaloglunk bokáig süppedve, néha szinte helyben járva, ahogy szaladt le lábunk alatt a talaj. Közben kiértünk a felhők fölé, elkezdte égetni a tarkónkat a nap. A csúcs alatt végre végetért a hamu, de csak azért mert bazi meredek lett a terep és egyre inkább sziklamászássá alakult a túra.

De egyszercsak fenn voltunk. A hegy legtetejére illemtudóan nem másztunk fel, mert a maori mitológia szerint az a hegy feje és nem illik rá felállni, mint ahogyan kábelt fektetni sem illik a hegyen sehol, csak slagolni szabad. Ezek a vulkánok amúgy is kacifántos népség, a Taranaki például a Tongariróval kapott össze valami nőügyben és a csetepatéban megsebesülve a tengerpartig volt kénytelen menekülni.

Pazar kilátás, alattunk felhők, amikből csak a Ruapehu, egy 150 km-re lévő másik vulkán emelkedett ki. A Taranaki jelenlegi vulkáni kúpja egyébként már a negyedik a sorban, átlag félmillió évente felbukkan egy-egy újabb, mindig picit délebbre. Az eggyel korábbi vulkán persze már csak egy szolid hegyecske, a kettővel korábbi meg egy kisebb dombbá erodálódott és a legelső vulkánból pedig csak pár szikla látszik a tengerparton.

A hegy tetején találkoztunk pár emberrel, akik a cúg elől kövek tövébe húzódva napfürdőztek és/vagy aludtak. Mi is becsatlakoztunk hozzájuk és aludtunk vagy másfél órát 2500 méteren, lárvaként, a gyilkos napsugarak ellen bebábozódással védekezve.

Lefelé rádöbbentünk, hogy felfelé nagy barmok voltunk, mikor egy másik párost előzgetve az útjelző karókkal párhuzamosan, azoktól mintegy tíz méterre haladva kapaszkodtunk fel. Ugyanis a karók mentén nem volt hamu, szilárd talajon gyalogolhattunk volna. Lefelé viszont ennek már semmi értelme nem volt, mivel a hamuban-salakban sokkal gyorsabban haladtunk: öles léptekkel szaladtunk le a hegyről, nagyokat szökellve aztán csúszva, féllábszárig merülve a salakba. Tényleg porzott utánunk az út.

Mindössze akkor álltunk meg, amikor összetalálkoztunk Gollammal és Frodó segített neki visszaszúrni egy útjelző karót. Egyből ki is virágzott a hamutenger, aztán egyre több növény lett körülöttünk, egy élmény volt zöld erdőben gyalogolni újra.

One thought on “Mount Taranaki

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *