Fjordland: Port Craig

Múlt hétvégén megvolt első déli-szigeti gyalogtúrám, egyből bele a tutiba: Fjordland. Na jó, épp csak Fjordland széle, ellenben kétnapos, hátizsákos-hálózsákos, kunyhóban alvós. A cél Port Craig, ami a legeslegtávolabbi település – lenne, ha nem néptelenedett volna el a harmincas években.

Csupán négy óra autózás Dunedintől, hátunk mögött hagyva a fagyos skót várost és a környező prérit, délre haladva egyre lepukkantabb tanyavilágon keresztül, igazi pionírhangulat, kopott viskók, gumicsizmás helyiek (kocsma előtt levesz, odabenn zokniban, elvégre rendes pub-ban szőnyeg van), Southern Man ezerrel. Este a kocsmában nagyhangú legények, meghúztuk magunkat, fényképezni is csak óvatosan mertem.

A fényképek itt, a folytatás pedig alább.

A túrát Misi vitorlás haverja Nigel szervezte, aki egy negyvenakárhány éves diák és hozta még egy cimboráját, aki meg egy ötvenvalahány éves iskolaigazgató. Igazi kiwi módra mindketten rövidgatyában indultak meg a havas csúcsok felé, bár Igazgató Úr csalt egy picit, mert cicanadrágot húzott a gatya alá. Egyébként tökre igazuk volt, hosszúgatyában csak izzadtunk. Mellesleg Nigel hitetlenkedve nézte, hogy farmerban vágok neki a túrának. Merthogy a farmeros túrázókat a hegyimentők szokták lehozni, sokukat megfagyva. Mondja ezt rövidgatyában. Meg kellett nyugtassam, hogy van a tatyómban sífutónadrág vész esetére.

Merthogy az előrejelzés szombatra kevés, vasárnapra pedig sok esőt ígért. Ami Fjordlandon normális, mivel évente átlag 3000 mm eső esik, de volt már olyan év, hogy 16 méter. Persze mi csak az esőerdő szélét karcoltuk, de fel voltunk készülve mindenféle vizhatlan dologgal a legrosszabb ellen, ruhák-hálózsák nejlonzacskóba csomagolva, stb.

A túra elején a tengerparton gyalogoltunk egy darabon, balról Csendes-Óceán, a horizonton túl az Antarktiszt tudja az ember, a széles homokra szép tiszta hullámok gördülnek ki — és hogy a giccset fokozzák, még néhány delfin is szörfözött a hullámokban. A késöbbiekben hol a parton, hol az ősrengetegben gyalogoltunk, néha függőhíd, köves helyeken kagylószedés vacsorára, szürke esőfelhőktől parázás.

Aztán egyszer csak megérkeztünk Prot Craig-be. Szó szerint belebotlik az ember, mert az elmúlt hetven évben jól benőtte a dzsindzsa, már csak az itt-ott szétdobált vascuccokból látszik, hogy itt volt valami. A várost a 1920-as években alapították, egy fakitermelő cégből és a mintegy 200 munkás házaiból állt. A korabeli fakitermelési csúcstechnológiával felszerelve, síneket fektettek le az erdőben, iszonyat nagy kapacitású fűrészgépek szelték a fát, rettentő szofisztikált daru pakolta hajóra a faanyagot.

Persze biztonsági előírások meg szakszervezet nem volt, potyogtak is a munkások és családtagjaik a fák alá meg a vízbe, de ezen senki nem volt fennakadva, benne volt a pakliban. Na meg az is, hogy amikor a kezdetektől veszteséget termelő cég tulajdonosai egyszer csak megunták a dolgot, egyik napról a másikra becsukták a falut. Pénteken kihirdették, hogy vége, hétfőn már jött is a hajó az emberekért. Frankó lehetett egyszer csak a legközelebbi város kikötőjében talalálni magad a kis családoddal, munka és fedél nélkül.

Mi a néhai falu iskolaépületében aludtunk, itt volt a DOC szállás, 10 dodóért. Fapriccsek a plafonig, vaskályha, régi képek a falon, rozsdamentes mosogató és gyertyatartók. Nigel és az Igazgató Úr rutinrókák voltak már, sokadszorra jártak itt, hoztak gyertyákat a tartókba, főzőedényeket az egyetemi túraklubból, tésztát, paradicsomot. Misi sem ma kezdte a túrázást, hozott szilvapáleszt. A szatyorból elő az útközben szedett “zöldszájú kagyló”, egy kis kóstoló nyersen (meglepően jó volt, merem ajánlani) a többi meg beleugrott a serpenyőbe. Kiwi túratársaink olyan vacsorát rittyentettek, hogy csak néztünk.

Másnap visszafelé a tengerparti utat válaszotottuk, lévén pont apály előtt voltunk. Péntek este persze nem győzőtt riogatni bennünket a kocsmáros, hogy a múltkor is helikopterrel kellett kihozni a dagály miatt ottrekedt turistákat, hipotermia meg minden, úgyhogy kellően beparázva indultunk neki. Eleinte nem is volt semmi gond, sima homok, de aztán egyre inkább köveken kellett ugrálni, amik vagy iszonyatosan csúszós, vagy ráspolyszerű felülettel bírtak. Legvégül pedig rendesen az ember lábai között-alatt dübörögtek a hullámok, miközben a moszatos sziklákon egyensúlyozott a nagy batyujával.

Irgalmatlan kagylótelepeken vágtunk keresztül, Nigel meg Igazgatóúr nem is bírtak ellenállni és teliszedtek egy szatyrot áruval, cipelhették hazáig. Én azon a véleményen voltam, hogy inkább megveszem a szupermarketben kilóját három dollárért, az is friss, zuhany alatt tárolják, de kocsival vihetem haza, nem a hátamon. Persze tudom én, hogy finomabb az, ha maga szedi az ember.

Viszont az egész túrát megúsztuk eső nélkül, pedig az öreg kocsmáros ezt is nagyon tudta, hogyaszongya szombaton délután 2-3 óra körül fog esni az eső, vasárnap meg egész nap. Hát nem. Viszont bazi jót túráztunk, már szerveződik is a következő kirándulás valami havas helyre.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *