Cape Reinga

A homokdeszkázás után kigurultunk Cape Reingára, ami Új-Zéland legészakibb pontjaként él a köztudatban, pedig nem is. De legalább megközelíthető kocsival, még ha murván is kell megtenni az utolsó húsz kilométert. Az utolsó sziklaszirten figyel egy világítótorony. Régebben lakott benne egy bácsi, aki etette a kilowattos lámpákat, de a torony ma már teljesen automata és mindössze hatvan wattot eszik, hála a modern világítástechnikának. Így is látszik nagyonmessziről.

Állítólag a fokról körbenézve lehet látni a Tasmán-tenger és a Csendes-óceán határvonalát, merthogy más színű a víz az egyikben, mint a másikban. Nekünk ezt nem sikerült megfigyelni, csupán a két különböző irányból érkező hullámzás összecsapását, amint szenvedélyesen interferáltak a fövenyen. Később megtudtam óceanológus-halbiológus ismerősöktől, hogy a szín és hömérsékleti különbséget csak akkor lehet észrevenni, ha tavasszal lehúzódik az észak-aucklandi áramlat a part közelébe.

Találkoztunk az előző napon megismert Imiékkel is, amint elporzottak négykerékmeghajtású, hamarosan tengeralattjáróvá alakuló Toyotájukkal. Meg láttunk egy szamoai különítményt, akikről először azt hittük, hogy egy kisegítőiskola osztálya kirándul, de aztán kiderült hogy egyszerűen csak nagyon lazák. Buzgón fényképeztem is őket, de most hirtelen fogalmam sincs, hogy hova tűntek azok a képek.

Képek itt, Emibaba és Petra pedig itt (klubtagság kell hozzá).

One thought on “Cape Reinga

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *