Kauri

A kauri egy helyi trópusi fafajta, vastag, magasan elágazó egyenes törzzsel, nagyszerű hajóárbóc alapanyag volt régen. Trópusi fajta lévén egyenletesen nő egész évben, nincsenek évgyűrűi, tehát bútornak is ideális. Az Északi-sziget északi felén volt gyakori – amíg a fehér telepesek ki nem irtották. Ma már csak hirmondói vannak, a könnyen elérhető terepeken még a XIX. században kitermelték a többségüket. Ekkor kaptak csak észbe, hogy teljesen el fog tűnni a faj, úgyhogy gyorsan elkerítettek néhány rezervátumot. Egy ilyenben jártunk Húsvétkor, itt a képek.

A fa a legnagyobb új-zélandi fajta, többezeréves példányai is vannak. Igazi Gyűrűk Ura jellegű óriásokká tud megnőni. A legnagyobb élő példány nyolcméteres átmérővel bír és az első ágak húsz méter felett kezdődnek, vagyis csak a törzs 1200 köbméter anyagot rejt. Egy kisebb falut fel lehetett építeni egyetlen fából. Komoly projekt volt egy ilyen óriást kidönteni kéziszerszámokkal, aztán feldarabolni valahogy és elszállítani.

Negyven csomó

Mostanában alig volt szél, a sporttársakkal kiéhezve vártuk már, hogy legyen végre valami. A nyár elmúltával megszűnt a tengeri szellő (a tenger ugyanolyan meleg, mint a szárazföld), az őszi viharok viszont nem akartak jönni. Na de erre a hétvégére mindenki egybehangzóan szelet mondott.

Tegnap még csak épphogy elég volt, mára viszont lett belőle akkora orkán, hogy letépett ötös vitorlával is csak heroikus küzdelemben boldogultam. A kájtosok óriásiakat ugráltak, még engem is kikapott néha a vízből a szél. Dél körül meg egyszercsak úgy felerősödött, hogy a nép menekülésbe kezdett. Alig bírtunk kivergődni a partra, majdhogynem lépésben, mindenki próbálta a legkevesebb szelet befogni.

Mire kikecmeregtünk a vízből már be is futott a helyi vindszörfös keménymag. Négyes vitorlákkal és hetven literes deszkákkal támadtak, de ők is lepattantak a feladatról, pár kanyar után feladták és a partról figyeltük hogyan porzik a víz. Egyes vélemények szerint negyven-ötven csomós alapra jöttek a befújások.

Mellesleg még most is 18 fokos a víz, a levegő 17. Május végén, vagyis mintha otthon november vége lenne. Dunedinben persze csak 10 fokos a tenger, télre muszáj lesz száraz ruhát venni, csuklyával, kesztyűvel.

Blokart

Vitorlával hajtott gokart. Ilyenekkel rohangálnak a parton apálykor.

Jó mókának tűnik, de nem olcsóság, asszem $3k körül kezdődnek. Márciusban DrOPeNnel csináltunk is egy saját verziót, Emi terepbabakocsijának a kerekeiből (roncsolásmentesen). Persze a miénk inkább egy kerekes vindszörf lett, állni kellett rajta és kapaszkodni a boomba. Fénykép sajnos nincs, túlságosan el voltunk magunkkal foglalva, pedig baromi jól nézhetett ki, ahogy a centis vízbe hajtva fejmagasságig spriccelt a víz. Kanyarodni viszont csak nagyon szolídan kanyarodott, a háromkerekes megoldás miatt nem lehetett bedönteni mint a görkorit (próbáltam, taknyolás lett belőle), viszont a súlypont előre-hátra helyezésésvel lehetett finoman irányítani.

Agyalok a kétkerekes verzión, már vettem is hozzá gyerekbiciklit, de mostanában nem jutottam hozzá a dologhoz.

Cape Reinga

A homokdeszkázás után kigurultunk Cape Reingára, ami Új-Zéland legészakibb pontjaként él a köztudatban, pedig nem is. De legalább megközelíthető kocsival, még ha murván is kell megtenni az utolsó húsz kilométert. Az utolsó sziklaszirten figyel egy világítótorony. Régebben lakott benne egy bácsi, aki etette a kilowattos lámpákat, de a torony ma már teljesen automata és mindössze hatvan wattot eszik, hála a modern világítástechnikának. Így is látszik nagyonmessziről.

Állítólag a fokról körbenézve lehet látni a Tasmán-tenger és a Csendes-óceán határvonalát, merthogy más színű a víz az egyikben, mint a másikban. Nekünk ezt nem sikerült megfigyelni, csupán a két különböző irányból érkező hullámzás összecsapását, amint szenvedélyesen interferáltak a fövenyen. Később megtudtam óceanológus-halbiológus ismerősöktől, hogy a szín és hömérsékleti különbséget csak akkor lehet észrevenni, ha tavasszal lehúzódik az észak-aucklandi áramlat a part közelébe.

Találkoztunk az előző napon megismert Imiékkel is, amint elporzottak négykerékmeghajtású, hamarosan tengeralattjáróvá alakuló Toyotájukkal. Meg láttunk egy szamoai különítményt, akikről először azt hittük, hogy egy kisegítőiskola osztálya kirándul, de aztán kiderült hogy egyszerűen csak nagyon lazák. Buzgón fényképeztem is őket, de most hirtelen fogalmam sincs, hogy hova tűntek azok a képek.

Képek itt, Emibaba és Petra pedig itt (klubtagság kell hozzá).

Homokdeszkázás

Elkezdtem feldolgozni a nyári képeket. A család otthon, időm mint a tenger – elvileg. Gyakorlatilag még annyi se, mint előtte. Nyáron a jó idő miatt nem jutok a gép elé, most meg úgy tűnik a társasági élet miatt. Mindenki programot szervez nekem, mert biztos nagyon magányos vagyok. Nade. Következzen a húsvéti kirándulás (Northland) folytatása: csúszkálás az irgalmatlan nagy tengerparti homokdűnéken (képek, valamint Emi+Petra, klubtagoknak).

Homokdűnével teli van a tengerpart, bárhol lehetne homokdeszkázni, komoly ipara azonban csak a part északi végében alakult ki: itt kölcsönzik a turistákra szakosodott hiénák a kutyaközönséges boogieboardokat. A főember úgy nézett ki és beszélt, mint Ordell Robbie (Samuel L. Jackson) a Jackie Brownból, és elmagyarázta micsoda high-tech bevonat van a kölcsönzős deszkák alján. Mi azonban készültünk és hoztunk sajátot, ami teljesen jól működött, az állítólagos teflonbevonat hiánya ellenére is.

Felcaplattunk a legmagasabb dűne tetejére, megnéztük, hogyan hajtanak ki a buszok a patakon keresztül a tengerpartra, aztán csatlakoztunk a domboldalon lezúzó homokdeszkásokhoz. A lejtő piszok meredek, a domb tetejéről lenézve pláne, de lévén a homok nem a legjobb kenőanyag, szükség is van a meredélyre, így is alig akar elindulni a deszka. Én lábbal előre kezdtem volna, de elmagyarázták a sporttársak, hogy fejjel előre jobb lesz az, mert a hátul lelógó lábával klasszul tud kormányozni az ember.

Emibabának nem jött be a dolog, még az ellen is tiltakozott, hogy én csúszkáljak, de a vízszintes részen azért húzgálhattuk egy kicsit. Szegény gyerek, élete első szánkózása is homokon történt, igazi beach bum már most is.

Na majd a Déli-szigeten belevágunk a télisportokba is: június közepén költözöm le Dunedinbe(Szia Misi!), új munkahelyemre.