Első szörfözés Raglanban

Vasárnap(*) megvolt az első csúszás. Meglátogattuk az egyik kollégámat, aki vindszörfözik, emiatt aztán ki is költözött Raglanba. Elég jó helyen lakik: kilátással a városkára, az öblökre és a nyílt vízre is. Meg is csapott a Raglanba költözés szele, de a negyvenperces autóút Hamiltonba azért erős negatívum. Bár a sráccal felváltva vezethetnénk.

(*ez még az előző hétvégén történt)

25+10 pénzért (4900HUF) lehet kölcsönözni fél napra egy deszkát meg egy szörfruhát. A városból két-három perc a tengerpart, illetve a tengerparti dombok teteje, ugyanis ott van a parkoló. Megérkezéskor elég korrekt látvány üti meg az embert: jobbról-balról zöld hegyek, szemben csillogó tenger, alant mérföldes homokos part ahova az üvegzöld hullámok gördülnek kifelé szép komótosan. Sajnos fényképező nem volt nálam, de majd igyekszem képekkel is igazolni, hogy tényleg paradicsomiak az állapotok.

Deszkával a hónunk alatt szépen lekocogtunk tengerszintre, keresztültrappoltunk a fekete homoksávon (körülöttünk van pár vulkán) és be a vízbe. Először egy kissé vérfagyasztónak tűnt, de csak bokában, hála Jack O’Neillnek. Először csúsztam párat a kisvízben, ahol már nem nagyon volt ereje a hullámoknak. Simán el tudtam kapni az első hullámot és fel is tudtam álni a deszkára. Hála a deszkás sportoknak vagy annak az egy délutánnak, amikor Bandival és Volóval Miami Beachen bénáztunk egy sort. Hú, megy ez, gondoltam, gyerünk be a tutiba.

Ráhasaltunk a deszkáinkra és tempóztunk befelé, bele a napba, fehér tarajú zöld hullámokba, körben hegyek, kék ég, juhéjj! Az első egy-két hullámon még száraz fejjel sikerült átvergődni de aztán egyszer csak benn voltunk a hullámtörésben. Dörögve közeledett a fehér fal, úgyhogy nagy levegő, deszka szorít, fej leszeg és bele a közepibe. A belga kolléga a kis deszkájával simán fejest ugrott a hullámokba, nekem azonban rendesen küzdenem kellett a nagy volumen miatt. Kicsit sziszifuszinak tűnt, hogy tekerek ezerrel de alig haladok, mert minden hullám visszadob jópár méterrel.

Na de végül sikerült felvenni a startpozíciót, derékig vízben a deszkán lovagolva figyeltem, hogy mi az ábra. Egy kis szusszanás után megpróbálkoztam az első igazi, emberes hullámmal. Ami baromi gyorsan ki is szaladt alólam. Na a következőnél már rágyorsítottam, hogy legyen sebességem mire elér. Hát annál meg nem sikerült felállnom a meglódult deszkára, bukfenc a vízbe, vízalatti szaltó, felbukkanva deszka összeszedése (az ember lábához van kötve, szerencsére), ráhasalás, fújtatás. Bakker, már itt is a következő hullám, ami már annyira meredek, mire elér, hogy egyből átfordít. Újabb vízalatti akrobatika, felbukkanva leesik a tantusz, hogy a hullámtörés közepén vagyok, habzó fehér vízben. Már jön is a következő. Ez már egyenesen a fejemre esett.

Kicsit visszavonultam a sekély vízbe rendezni a soraimat, kifigyeltem, hogy hol lehetne legegyszerűbben kijutni. Hát nagyjából mindenhol egyszerre tört, szameg, nem volt kiugró homokpad, aminek a takarásában előrekúszhatnék, hogy egy gyors oldalazással hátbakapjam a dögöket. Valahogy azért csak kivergődtem ismét, de nem hamar. És a korábbi “lassan tempózok, hogy ne fogyjon el a szuflám” technikát is felváltottam a mindent-bele módszerrel. A hullámokon túljutva aztán összegeztem, hogy mi a helyzet:

Itt hasalok a vakító napsütésben a deszkámon, a kék égen egy szál felhő sincs, körben zöld hegyek, a magas parton egy-két házikó és pálmafa, alattam emelkednek-süllyednek a hatalmas hullámok. Ha a szörfözés nem is megy még túl jól, már az is egy élmény, ha csak körbenézek. Megérkeztem.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *